Khmmm... Khmm... sorry

Hali!


Nos sajnos tegnap nem sikerült az, amit ma megpróbálok. Befejezni az elvarratlan szálakat.
Sajnos az új fényképekre még várnotok kell, mert egyrészt el szeretném kérni őket. (Most jut eszembe, hogy nem tudom, hol van a pendrivom :S) Másrészt lusta vagyok visszamenni az étkezőbe :P

Jelentem a fizikai állapotom kielégítő. Nem eszek sokat, de mégis híztam. Valószínű a sok zöldség és gyümölcsnek köszönhetően. Ugyanis minden nap friss zöldség és gyümölcs érkezik a táborba :):):)
Amit, természetesen mi dolgozunk fel. Nos és az ember, amikor már a 15 ananásznál tart és marha éhes, naná hogy bekap pár falatot :) (Persze, amikor a főnökék nem figyelnek).

A megérkezésről annyit, hogy egy George nevű emberkét küldtek ki elénk, aki jó fej, de azóta el van foglalva a feladatával, így nem nagyon beszél velünk. Mindenki nagyon fáradt volt, mert 7:00kor kellett felkelni New Yorkban, hogy ideérjünk délután fél 2-re.
Nos megcsörrent a telefonom. George kedvesen lehalkítja a rádiót én meg elkezdek beszélgetni. Szót szót követ, de azt nem tudom feldolgozni, hogy a nővéremmel hogyan tudok beszélni Amerikába egy amcsi számmal. Mire 3 perc beszélgetés után rájövök, hogy Ágival beszélek. Bocs Ági és bocs nővérkém. Ez van. Egyszerűen képtelen voltam gondolkodni... De eléggé vicces volt, amikor rájöttem, meg a többiek is megértették miért röhögök sírva a kocsiban.

Ja a tábortűz. Erről mindenképp akartam írni. 3 este lehetett, de ebben nem vagyok biztos. A személyzet hivatalos volt egy kis tábortüzesésre. Jó magyar szokás szerint mire gondol az ember. Fáradt vagyok, meg megesznek a szúnyogok. Mégis vártam, mert már az idejét sem tudtam mikor ültem tábortűz mellett. ÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉés nagyon nem bántam meg.
Lassan mindenki megérkezett, majd ima. (Természetesen ebből is az Amen, amit felismertem, illetve a Lord of Lord and King of King-et) Aztán elkezdtünk énekelni. Sajnos mi (nemzetköziek) nem tudtuk a szöveget. Ez eleinte engem egy kicsit zavart. Majd átváltott egy meghitt és boldog érzéssé. Olyan volt, mintha nekünk énekeltek voltak. A számok annak ellenére, hogy a többnyire csak a refrén maradt meg, nem értettem de egyszerűen magával ragadó volt. Most is borsódzik a hátam, mert hallgatom az egyiket.
Íme az egyik kedvencem: [hallgassátok meg, és képzeljétek, hogy több száz fiatal és idős énekli gitárkísérettel egy tábortüzet körbeülve.] "He is mighty to save"
http://www.youtube.com/watch?v=0FYwyKfLdxo&feature=fvst
Aztán, hogy még fokozzák az érzéseket ezután a szabad beszéd következett. A téma, hogyan kerültem ide a táborba. Egyesével mentek ki az emberek és mondták el a történetüket, hogy mi vezette őket arra, hogy a vallási táborba jöjjön.
És le kell szögeznem, az amerikaiak igazán kiváló szónokok. Mindenki annyira beleélte magát és az érzésekre hatóan beszélt. Ki-ki egy kis szeletkét az életéből. (Na persze nem mindenki, mert akkor még mindig ott ülnénk.).
A vasárnapi imádságok alkalmával is szoktak beszélni és be kell, hogy valljam férfiasan, hogy könnyen elérzékenyülhet az ember. Családi tragédia elbeszélése, úgy, hogy még tanulságos is. Kemény dió, főleg ha maga a szónok is alig tudja elmondani. Nem 1x nem kétszer de 1-1 ilyen összejövetelen 1-2 embernél elszakad a mécses személyzetnél.

Persze amióta itt vannak a gyerekek ilyen összejövetelekre nincs idő. Meg elég furán venné ki magát, ha feszt sírna az egész személyzet.

A kirándulás Wolfeboroba.
Marha jó volt. CJ a szakács és Megan az egyik kollégám felajánlották, hogy elugrasztanak pár embert a közeli városkába. (Ugyanis a gyerekek érkezése előtt esti kimenőt kapott mindenki)
Mondanom se kell, hogy aki tudott ment is. Így tett a konyha személyzete is.
Az út kb. 10-15 perc volt. Én CJ kocsájban ültem, akiről tudni kell, hogy afganisztáni veterán katona és szakács 1 személyben. Szóval kicsit kemény a csávó. A konyhában sokszor olyan hirtelen mozdulatokat tesz, hogy az embernek feltámadnak a túlélési ösztönei... Mondanom se kell kb. így vezet is. Ennek ellenére biztonságban éreztem magam a kocsiban.
Apropó napi amcsi. Itt kérem szépen nem szokás az úton az előzés. (Automata váltóval mondjuk nehéz is lenne :P, itt szinte mindenkinek az van, szóval bőg a motor rendesen és olyan tetű lassan gyorsulnak a kocsik, hogy az ember elunja magát). Így drága amcsi barátaink a marha széles úton csak akkor előznek, ha valaki behúzódik kanyarodásra készülve és te elmész mellette. Volt szerencsém kb. 10 percig ülni egy kocsiban (amikor hegyet másztunk, kocsival vittek), mert előttünk vki képtelen volt megfordulni. No duda, csak kíváncsiskodás, hogy mi a helyzet. Így van ez a kikanyarodásnál is. Csak akkor kanyarodnak ki mondjuk a főútra ha nincs autó. Ha meglátnak egyet a satufék és várnak. Így egy kicsit körülményes közlekedés.

Szóval átmentünk Wolfeboroba. Egy kb. 4-5000 lelkes település KÓRHÁZZAL!!!! és sürgősségivel!!!!
Igen igen, ez itt az USA. Van itt minden.
Megvacsoráztünk a Win-tó partján. (Mit esznek az európai szökevények, na mit??? Hot-dogot. Az amcsik meg néztek minket, hogy miért ezt esszük, amikor ez van a táborban is.) Válasz: Mert finom :)
Amúgy kicsit drága az élet a Wini-tó partján. Egy kb. Tescók mellett áruló bodegás méretű Hot-dog 800 Ft körül mozog. A sör 1000 Ft. Bár mi nem ittunk, mert a szabály az szabály és itt elég komolyan veszik.
(Pl.: Tilos a gyerekek előtt mobilozni, és laptopot használni) Bezony bezony. Ezért is rejtegetem én is a laptopomat az irodában.
A kajálás után. Crystal és a tesója (kis főnökasszony, az egész csajszi nem több 150 centinél, gyerek fej és mégis ő a legidősebb közöttünk, egyik munkatársam szerint egy kis gyémánt). [Ígérem lesz kép is, bocsi]
Szóval kutyasétáltatás, séta ééééééééééééés shoping. Hááát persze, hogy itt is van szuvenír bolt. Gábor be is száguldott többetmagával és vett magának egy pólót méregdrágán (13 $-ért -> 2500 Ft értékben) drágának azért drága, mert a Wall Martban, meg 3 $-ért hozzád vágják.
De muszáj volt megvennem, mert.... Na majd megmutatom. Meg képeslapokat vettem.
Hazafelé még gyönyörködtünk egy kilátónál és még a tábor újdonsült lovait is megnéztük. Ha lesz rá lehetőségem  megpróbálok majd lovagolni :)

Ennyit mára. Legközelebb már remélem nem felejtem el a fényképezőgépemet felhozni. Meg elkérni a többiektől.

Szép napot, nekem meg jó éjt!

Gabs